Utam a csodáig – kiút a meddőségből

Utam a csodáig – kiút a meddőségből

Történetünk 2008-ban kezdődött, amikor elhatároztuk, hogy itt az ideje, hogy bővüljön a családunk. Izgatottan vágtunk bele a nagy projektbe, tervezgettünk, vártuk a gólyát. Az első hónapokban nem foglalkoztunk különösebben a témával, persze mindig csalódottak voltunk kicsit, amikor megjött. Pár hónap után olvasgatni kezdtem, kipróbáltam a legelterjedtebb csodaszereket, LH tesztek, hőmérőzés stb, de nem lett eredménye. Kb. 8 hónap után döntöttünk úgy, hogy orvoshoz fordulunk.

Az első vizsgálatok negatívnak bizonyultak, bár nekem kicsit alacsonyabb volt a progeszteron szintem, páromnak pedig egy kis vitamin kúrát javasoltak. Majd kaptam peteérés stimulálót, amitől a 2. hónapban lett egy kémiai terhességem, ami spontán vetéléssel végződött… Nagyon elkeseredtünk, de közben mégis reményt adott, hogy lehetséges, és bíztunk benne, hogy hamarosan sikerülni fog. Sajnos nem így lett, újabb hosszú hónapok következtek, egyre nehezebben viseltük a sorozatos kudarcot. Újabb stimulációs próbálkozások, melyek csalódással végződtek. Majd újabb és újabb vizsgálatok, de semmi diagnózis.

2010 márciusában egy kedves barátnőm segítségével jutottam el arra a helyre, ahol végre igazán kezelésbe vették a problémámat. Ekkor jött a diagnózis első része, kőkemény inzulin rezisztencia, ez okozza az alacsony progeszteron szintet, emiatt nem tud megtapadni a baba, hiába van peteérésem.

Először nagyon lesújtott a hír, akik régóta ismertek, talán emlékeztek is rá, nem volt könnyű elfogadni a tényt, de pár nap után mégis elszántan vetettem bele magam az életmódváltásba, és lelkesen kezdtem szedni a gyógyszereimet. Reményekkel teli vártam a csodát, hisz azt hittem a megoldás már a kezemben van. Azonban valami mégsem hagyott nyugodni, mindig úgy éreztem van még valami… Nem is hagytam annyiban, és kiderült a pajzsmirigyem sem tökéletes, erre is kaptam gyógyszert. Közben egy másik kedves barátnőm a kezelés első hónapjában teherbe esett, ami szintén nagy reményre adott okot, viszont mivel nekem újabb hosszú hónapokig nem sikerült, így eléggé megviselt ez az egész dolog.

Az inzulin eredményeim fokozatosan romlottak, minden kontroll alkalmával egyre rosszabb eredményeket produkáltam, amitől teljesen reményt vesztett lettem, hisz ha valaki, akkor én betartottam a diétát, a mozgást, becsülettel szedtem a gyógyszereket a borzalmas rosszullétek ellenére is, és minden hónapban vártam a csodát, ami csak nem akart eljönni…

Felkerestem egy meddőségi specialistát, hogy adjon tanácsot milyen vizsgálatokat lenne érdemes még elvégeztetni, mit javasol, mit tegyünk. Ekkor jött egy újabb lesújtó diagnózis, miszerint valószínűleg endometriózisom (is) van, emellett méhsövényt és hátrahajló méhet állapított meg, ezek külön külön is épp elég okot adnak a meddőségre, így együtt pedig úgy éreztem nekem sosem lesz kisbabám. Teljesen összetörtem, az utolsó reményt is elvesztettem, csak sírtam és azt szerettem volna, ha másnap fel sem ébredek… Mindez azok után történt, hogy a Hugom is kismama lett, teljesen véletlenül. Ez olyannyira megrázott az akkori helyzetemben, hogy hetekig nem tudtam mit kezdeni ezzel, csak tiltakoztam ellene, hogy nem lehet igaz, reméltem csak álmodom az egészet, de persze nem így volt.

És ekkor jöttem rá, hogy valamit tennem kell, és a megoldást nem csak az orvosoknál kell keresnem. És úgy éreztem a lelki terhet sem tudom már egyedül cipelni, és a családom, a kapcsolataim nem mehetnek rá erre az egészre! A Hugomat imádom, mindig is imádtam, ezzel a helyzettel mégsem tudtam mit kezdeni, már csak ezért is lépnem kellett, méghozzá sürgősen. Egy természetgyógyászt kerestem fel (pránanádi) akihez hetente eljártam kezelésre. A fizikai tüneteim mellett ő főként a lelkemet vette kezelésbe, amire nagy szükségem volt. Rengeteget segített, minden egyes alkalommal feltöltődtem nála, rengeteget beszélgettünk, tanított engem. És bár kellett neki idő, de sikerült elfogadnom a helyzetet, Hugom terhességét, olyannyira, hogy napról napra jobban örültem neki, vele együtt izgultam a vizsgálatok előtt, együtt tervezgettünk, simogattam a növekvő pocakját. Azt túlzás lenne állítani, hogy sosem szorult össze a szívem, de úgy érzem mégis óriási haladás volt a kezdeti állapotokhoz képest.

Mindeközben persze az orvosi kezelések is folytatódtak, az endometriózis miatt szintén kedves barátnőm segítségével egy csodálatos orvost találtam, aki decemberben (2010) megműtött. Az endometriózis szerencsére minimális volt, a méhem és a petefészkeim pedig tökéletesen egészségesek, átjárható vagyok, így fizikálisan minden adott a teherbe eséshez, csak az inzulint kellett még rendbe rakni, és persze a lelki világomat.

A természetgyógyásszal lassan de biztosan haladtunk, a tudatomban, az Énemben kerestük a megoldást, amely teljesen felvillanyozott. A korábbi életeimhez is visszatértünk, csodálatos dolgok derültek ki, melyektől napról napra jobban éreztem magam, megtudtam ki is vagyok valójában, és ez leírhatatlan érzés volt. Ebben a kutatásban, és még sok minden másban is egy kedves barátnőm rengeteget segített, hosszú órákat csevegtünk, és boncoltuk a részleteket, rakosgattuk össze a puzzle darabokat.

Ezalatt még kiderült nálam egy D vitamin hiány, ami az újabb kutatások szerint hatással van az anyagcserére, így okozhatja nálam az IR-t, ami azóta sem reagált semmire sem. Valamint saját kutatásaim kapcsán rátaláltam a természetes progeszteronra, rendeltem ilyen krémet, és használni kezdtem. És ekkor éreztem azt, hogy készen állok! Minden tekintetben, a testem gyógyult, a lelkem szárnyalt, minden stimmelt, és tudtam, HITTEM, hogy sikerülni fog, méghozzá nem is olyan sokára. Hétről hétre jobban éreztem magam, a fizikális tüneteim rohamosan javultak és én határtalan boldogságot éreztem, tudtam, biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, nem kell hozzá semmiféle rásegítés.

Egy utolsó érzelmi megpróbáltatás volt a Hugom szülése. Március 31.-én indultak be a dolgok nála, olyan szintű izgalomba jöttem, hogy legszívesebben rohantam volna be hozzá a kórházba, hogy fogjam a kezét, mellette legyek, de sajnos a szülőszobára csak a férje mehetett be, és mivel nem nálunk a helyi kórházban szült, nem volt értelme bemenni, így itthonról izgultunk. Az érzelmek csak úgy dúltak bennem, el sem tudom mondani miket éreztem, aggódást, izgalmat, félelmet, szorongást, fájdalmat, ezek valami furcsa keverékét. Aludni sem tudtam, vártam a hírt, hogy megérkezett a Kis Keresztfiunk. Hajnali 3-kor meg is történt. Kis pityergés következett, majd elaludtam. Másnap alig vártam, hogy mehessünk be a kórházba, de az érzéseimet még mindig nem tudtam hová tenni, közben kiderült a Babát infúzióra tették fertőzés miatt, nem lehet vele az Anyukája sem. Szörnyen aggódtam, de mégis volt bennem valami más is… Aznap este a fiúk elmentek ünnepelni, én pedig magamra maradtam itthon az érzéseimmel. És akkor a sírás úgy tört elő belőlem, mint egy vulkán kitörés, csak sírtam és sírtam és éreztem, hogy tisztulok, hogy megkönnyebbülök, és végre kiadok magamból minden fájdalmat, ami az évek során felgyülemlett. Sosem esett olyan jól a sírás, mint akkor.

Másnapra kutya bajom sem volt, vártam a nagy találkozást Dani babával, ami csodálatos volt, ahogy megfogtam, ahogy nézett rám, egyszerűen leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Onnantól megváltozott minden, és utólag már tudom azt is, hogy miért.

Nem egészen két héttel Danika születése után pozitív lett a tesztem! Hajszál pontra akkor foganhatott, amikor megszületett, és ezek után mondja valaki azt, hogy csodák nincsenek.

Tudtam, hogy sikerült, már napokkal előtte, nem volt semmi jele, fizikálisan semmit sem éreztem, mégis tudtam, és ettől feszült voltam és ideges, ezért teszteltem már napokkal a nem várt előtt. A teszt csak nagyon halványan mutatta még, de a boldogságunk annál nagyobb volt, először nem hittem a szememnek, de az bizony ott volt, majd a második majd a harmadik teszten is.

Sajnos az előzmények miatt túlaggódtam ezt az időszakot, sőt az utána következő heteket is, voltak szörnyű napjaim, amikor a félelem olyannyira kerített hatalmába, hogy már rémeket láttam, borzasztóan féltettem ezt a kis Csodát a pocakomban, akire olyan rég vártunk már!

A terhességem elejétől kezdve panaszmentes, egy rosszullétem nem volt, semmi kellemetlenség! A munkahelyi átszervezések, és az előzmények miatt mivel veszélyeztetett vagyok, eljöttem táppénzre, így szinte az elejétől kezdve itthon vagyok és nagyon jól érzem magam.

Nagyon vártam, hogy leteljen az első 12 hét, ami kritikus, de most, hogy már itt tartok, és a genetikai ultrahang vizsgálaton is minden tökéletesen rendben volt, hatalmas kő gördült le a szívemről, és most már felhőtlenül boldogan várhatom az én kis Csodámat, aki Karácsony napjára várható, hogy megérkezik hozzánk.

Elnézést, hogy ilyen hosszúra és részletesre nyúlt a történetem, de úgy éreztem mindent le szeretnék írni ezzel kapcsolatban, hogy mások is lássák, mi minden kell ahhoz, hogy sikerüljön, az orvosi szaktudás, a gyógyszerek, a kezelések messze nem elegendőek ahhoz, hogy elérjük a célt, kell hozzá egy nagyon fontos dolog még: MI MAGUNK! És nem utolsó sorban a HITÜNK! Amíg nem jöttem rá erre, én is hiába vártam a csodát! De mégis azt mondom, minden egyes könnycseppért megérte, mert nekem ez volt az utam, amit be kellett járnom, és ezeket a leckéket meg kellett tanulnom, ahhoz, hogy jobb, több legyek, és hogy a Gyermekemet is e szerint neveljem, tanítsam majd!

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sosem fogom, és nem is akarom elfelejteni mindazt amin keresztül mentem, persze már most halványodik az emlék, a fájdalom, hisz új korszaka kezdődik az életemnek, de mégis a része lesz ez az elmúlt 3 év is, amitől nagyon sokat tanultam, és szív ügyemnek tartom azt, hogy segítsek a sorstársaimon, akik hasonló cipőben járnak és még küzdenek. Számomra nem elég az, hogy nap mint nap hálás vagyok a Kisbabámért, hogy megadatott nekem ez a boldogság, fontos, hogy tudják azok, akik még várnak, mellettük vagyok, és amiben csak tudok, segítek, és szívből kívánom mindenkinek, hogy jusson el idáig, tapasztalja meg a csodát, és élje át a Várandósság és az Anyaság örömeit!

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak akik mellettem álltak, segítettek, támogattak, különösen:

? Szabó György – pránanádi mesternek a rengeteg tanításért

? Kóti Mónika * barátnőmnek a lelki támaszért és tanításért

? Jojjo barátnőmnek, hogy mindvégig mellettem volt jóban rosszban

? Annamari barátnőmnek, hogy türelmes volt és megértő velem

? és nem utolsó sorban a Férjemnek és a Családomnak, hogy mellettem álltak

? és persze mindenki másnak is, aki egy kicsit is mellettem volt, egy egy jó szóval segített, vigasztalt, a nehéz pillanatokban!

Nikoletta