Kecske mese
Volt egyszer egy fekete – fehér foltos kis kecske,
És volt néki egy fehér – fekete foltos testvére.
Hát ez a két kiskecske, természetes ikrecske.
Édesapjuk fekete, de az anyjuk fehér volt,
Így lett mindkettőjükön fekete vagy fehér folt.
Igen gyakran éhes volt a két kicsi ikrecske,
De állandóan kéznél volt a finom kecsketejecske.
Arról beszélt igen gyakran a két iker kiskecske,
a mama tőgye éppen ilyen nekünk bizony szerencse.
Mohón szopott a két foltos kiskecske,
Bizony gyakran összekoppant a két kicsi fejecske.
A háziasszony Emese, tűzrőlpattant menyecske,
Õ neki a kedvence a két foltos kiskecske.
Ezért őket Emese hamar el is nevezte.
A fekete fehérfoltos kiskecske neve Fekete Teo,
A fehér fekete foltos kiskecske neve Fehér Réka volt,
Mivel a fehér fekete foltos kiskecske lány,
A fekete fehérfoltos kiskecske, pedig fiú kecske volt.
Mikor őket az anyjuk már tovább nem etette,
Ott várt rájuk az üde zöld csodálatos rétecske.
Vidáman ki is futottak ők a virágos mezőre,
Ahol Teó meg a Réka legelhetett kedvére.
Növekedtek, cseperedtek, egyszer egyszer ölre” mentek,
A fejüket összevetve, Teó, Rékát felöklelte.
Egyszer mikor így játszottak, fenn körözött egy rétisas.
Igen igen nagy madár volt, a két lábán a karom félelmetesen nagy volt.
És a szárnya mekkora? Bizony mondom jókora.
Ahogy odafönn körözgetett, a földön meg árnyékot vetett.
Teó, meg a Réka, úgy elmerült a játékba, hogy erre a kis árnyékra,
Azt hitték csupán felhők játéka.
Csak egy röpke pillanat volt és a sas már le is csapott.
Lecsapott, és karmaival Teót, Rékát nyakon csípte,
Félelmetes karmaival jó erősen szorította,
Aztán néhány szárnycsapással felemelte a magasba.
Fel emelte és csak vitte, bizonyára a fészkébe.
Ezt azonban már nem látta bizony még a kutya se.
Sírt is sokat bánatában a gazdájuk Emese.
Ha az a nagy rétisas az ikrecskéket el nem vitte volna,
Ez a mese bizonyára tovább tartott volna.
De mivel elvitte, itt a mese vége, és aki nem hiszi, járjon a végére.
Miháczi Ferenc János