Egy kis mikrobiológia történelem – ki volt Leeuwenhoek, Jenner és Fleming?

Leeuwenhoek, aki mikroszkópja alatt meglátta a baktériumokat, Jenner, akinek a kísérletei vezettek a himlőoltás feltalálásig, Fleming, aki Petri-csészéjében baktériumokat akart tenyészteni, de végül felfedezte a penicillint. Csak néhány név, a tudománytörténelemből, akik felfedezéseikkel több millió ember életét mentették meg. A legtöbb ember, ha megállítják az utcán és megkérdezik tőle, hogy ki volt Leeuwenhoek, Jenner vagy Fleming, esetleg utóbbiról eszébe jut az antibiotikum, az előbbiekről biztosan kevesebben, ha egyáltalán hallottak. Pedig nagyon sokat köszönhetünk nekik – sokan az életünket. Ma is itt vannak ők, a háttérben ma is gyógyítanak.

Színfalak mögött, a laborban: a mikrobiológus

Szakkönyvek ezer és ezer oldalakon tárgyalják a mikrobiológia tudományát, annak elméleti alapjait és gyakorlati megfontolásait. Természetesen nem lehet célunk még a legrövidebb áttekintése sem mindannak, ami ebbe a témakörbe tartozik, csupán egy kis bepillantást szeretnénk adni az orvosi mikrobiológia rejtelmeibe. Annál is inkább fontos DE sokszor alábecsült területe ez az orvostudománynak, ha tudjuk, hogy világviszonylatban az összes haláleset mintegy negyedéért fertőző betegségek tehetők felelőssé, míg például napjaink népbetegsége, a rák “csupán” 12-14%-ot ad ki. Természetesen a fejlett és fejlődő világ közti különbségek az adott régióra jellemző betegségek arányaiban is megnyilvánulnak, így a fejlődő országokban a fenti arány még inkább a fertőzéses eredetű halálozást helyezi előtérbe.

Az orvosi mikrobiológia egyik legfontosabb feladata, hogy a fertőző betegségeket okozó baktériumokat, vírusokat, gombákat azonosítsa és a célzott antibiotikumos kezelést segítse, a kórokozók érzékenységének felderítésével, így biztosítva, hogy a klinikus orvos olyan gyógyszert adhasson a betegnek, ami a kórokozót el is pusztítja. Számos eljárás létezik, amivel a kórokozókat vizsgálni lehet. Mikroszkópot használva speciális, a különböző kórokozókat másképp jelölő festékekkel, azok néhány alapvető jellemvonása már felderíthető. Pontosabb meghatározást tesz lehetővé, ha a kórokozókat táptalajokon tenyésztik, illetve ha ezeket különböző kémiai, biokémiai reakciókkal kombinálják. Sajnos az említett tenyésztéses vizsgálatok bár nagyon fontosak és időigényesek, előfordulhat, hogy a diagnózis nem késlekedhet. Egyes esetekben lehetőség van a kórokozó ellen termelt antitestek vérből való kimutatására. Ezek olyan kórokozóra specifikus ellenanyagok, amiket az immunrendszerünk termel, és szerepük van a fertőzés leküzdésében; de egy védőoltás hatásosságát is lehet velük vizsgálni, amennyiben jelenlétük azt jelzi, hogy a szervezet rendelkezik olyan immunsejtekkel, amik egy későbbi fertőzéskor “emlékezni” fognak az adott kórokozóra, és így hatékonyabban pusztítják el azokat. Ismert olyan eljárás is (agglutináció), amivel közvetlenül a baktérium jelenlétét lehet bizonyítani egy néhány perc alatt elvégezhető teszttel. A fentiek mellett léteznek olyan módszerek, amelyekkel a kórokozó genetikai állományát közvetlenül lehet kimutatni.

A baktériumok antibiotikum érzékenységét legtöbbször a már vázolt kitenyésztés után tudják vizsgálni. Az eljárás lényege, hogy egy műanyag csészébe (Petri-csésze) táptalajt öntenek, majd a megszilárdult táptalajra viszik fel a kérdéses baktériumot. A táptalaj felszínére olyan kis papírkorongokat is elhelyeznek, amikben különböző antibiotikumok találhatóak. Leegyszerűsítve a dolgot, ha a baktérium érzékeny egy antibiotikumra, akkor az a korong környezetében meg fogja gátolni a baktériumom szaporodását, míg ha rezisztens rá, akkor a korongok körül is vígan növekednek majd a baktérium telepek.

Lehet, hogy az orvosok közül a csatárt a sebész játssza, de ahogy egy csapatba kapus is kell, a támadás indítása a hátvédek feladata, és az ellenfél támadásait először a középpályán szűrik meg, úgy az orvosi csapatban is nélkülözhetetlen azok munkája, akik bár kevésbé látványosan, de a háttérben nagyon is hatékonyan dolgoznak. Közéjük tartozik a mikrobiológus is.