Varázslatos erdo

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falu. Ez a falu egy erdő szélén terült el. Az ott lakó gyerekek sokszor bemerészkedtek a fák közé, de nem mentek túl messzire a házaktól. Szüleik sokszor ijesztgették őket azzal, hogy az erdőben szörnyek élnek, így a gyerekek féltek a fák között játszani. A faluban éppen csak egy-két utca volt és kevés ház. Mindenki ismert mindenkit és tudtak mindenről, ami ott történt. Nem volt bűnözés, és az emberek nem bántották egymást. Volt egy kis boltocska, mindenki oda járt vásárolni, napjában többször is, ha kellett és minden házhoz tartozott egy kis kertecske, ahol mindenki elültethette, amit szeretett volna. Nem voltak szabályok és mégis mindenki boldog volt így, elzárva a nagyvilágtól. De történt egyszer, hogy a gyerekek az erdő szélén játszottak. Lizi, Carmen, Angie és Thomas labdáztak a fűben, annyira belejöttek a játékba, hogy egy nagyobb lendületnél Lizi véletlenül jó messzire rúgta a labdát, ami berepült a fák közé az erdőbe. A gyerekek tudták, hogy nem mehetnek be érte és féltek is, így veszekedni kezdtek a szőke kislánnyal és rá akarták venni, hogy hozza ki a labdát, de Lizi nagyon bátortalan volt és ő is hallotta a meséket a hatalmas szörnyekről, akik az erdőben laknak. De a barátai csak nem hagyták abba a dorgálást.

– Lizi te rúgtad be a labdát, neked kell kihoznod onnan, mondta Carmen.

– Igen így van Lizi hozd ki a labdát, különben nem játszunk veled többet, szólt közbe Angie is.

A kislány nem akarta, hogy barátai megharagudjanak rá és ő is szerette volna visszakapni a labdát de, ehhez át kellett volna lépnie a határt, amit szülei szabtak és beljebb mennie az erdőben. A kis Lizi nagyon félt és a barátai még mindig dorgálták ügyetlensége miatt ezért nehezen, de összeszedte minden bátorságát és elindult az erdő irányába.

Megállt a fák előtt megigazította kis, rózsaszín cipellőjét és hátranézett. Barátai egymás mellett állva néztek rá és Lizi látta rajtuk, hogy ők is éppen annyira félnek, mint ő. Visszafordult az erdő irányába és előrekémlelt hátha látja a kis piros labdát. Hiába nézelődött a sűrű növényzet eltakarta a földet így nem látott semmit. Visszanézett barátaira, akik most már egymás kezét fogva álltak és várták, hogy elinduljon. Lizi könyörgően nézett játszópajtásaira, de ők nem engedték, hogy visszaforduljon.

– Indulj már, szólt oda Carmen, de Thomas közbevágott.

– Hagyd Lizi ha nem akarsz bemenni nem, kell megtenned, fordulj vissza, ha félsz, majd keresünk más játékot.

– Nem, menjen csak be érte nekem kell az a labda, mordult rá Thomasra Angie, majd megint Lizit nézték.

A kislány erőt véve magán végül átlépett a szülei által kijelölt határon, mely egy nagy fenyő volt, és hallotta, Thomas hangját a háta mögül.

– Vigyázz magadra Lizi, sok szerencsét!

A kislány nem törődve a jókívánsággal nem nézett hátra csak a földet kémlelte a labda után kutatva. Lassan haladt, mert nagyon félt, arra gondolt, hogy gyorsan megkeresi a labdát és visszaszalad a többiekhez. Azt kívánta bárcsak már visszafelé mehetne, de a labdának még nyomát sem látta. Egyre sötétebb lett minél beljebb került az erdőben. Tudni akarta már milyen messze jött, így hátranézett, majd hirtelen vissza is fordult, mert maga elől hangot hallott. Egy ág reccsent valahol a fák között és Lizi nagyon megijedt. Nem akart arra gondolni, hogy a szörnyek azok, de nem bírta kiverni a fejéből a mesét, amit szülei mondtak neki az erdőben lakó gonosz óriásokról, de mivel a labda még mindig nem volt meg nem fordulhatott vissza, félelmében énekelni kezdett egy dalocskát, amit édesanyja énekelt el neki mindig kisebb korában elalvás előtt. Ettől kissé megnyugodott így tovább kereste az elveszett játékot. De nemsokára megint hangot hallott, most azonban közelebbről jött. A kislány hátrált pár lépést majd újra énekelni kezdett, hogy csillapítsa félelmét.

– Egyszer volt, hol nem volt, egy ici-pici póóók…

De újra hangot halott, így még hangosabban énekelt.

– … aki a sarokban szövi a hálóóót.

Nem tudta mi tévő legyen így énekelgetve haladt tovább. A hangok egyre közelebbről jöttek és a kis Lizi egyre jobban félt. Már nem is a labdát kereste, inkább a fák ágait és törzsét kémlelte, hogy nem pillantja e meg a hang forrását. Nem látott semmit. Egyszer csak csönd lett így Lizi is abbahagyta az éneklést. Körbenézett és várt. Kissé oldalazva hátralépett majd megbotlott valamiben és jókorát esett. Mikor kissé észhez tért a nagy ijedségtől felpattant és megnézte miben botlott meg. Nagyon megörült mikor meglátta, hogy a kis piros labda volt az.

Lehajolt érte, de ekkor hatalmas csattanást hallott maga elől így a labdát felkapva visszafelé kezdett rohanni. Olyan gyorsan futott, hogy már a lábai alig bírták, de nem mert megállni az erdő széléig rohant, ahol már nagyon várták a barátai.

– Lizi jól vagy? Minden rendben? kérdezték tőle.

– Igen jól vagyok mondta a kislány lihegve, majd átadta a labdát Carmennak.

– Mi történt odabent? Mit láttál? Láttad a szörnyeket? kérdezősködtek.

– Nem, nem láttam semmit, egyedül akarok lenni, hagyjatok, haza megyek.

– De hát miért? Mi történt odabent? Nem akarod elmondani nekünk?

– Csak haza akarok menni! Sziasztok.

A barátai nézték, ahogy elmegy, de nem akartak utána menni, nem tudták mi történt vele az erdőben és, hogy miért ennyire feszült. Sajnálták, amiért bezavarták a labdáért és nagyon szégyellték magukat a történtek miatt.

Nem kellett volna ennyire szigorúnak lennünk hozzá, mi is szoktunk butaságot csinálni és ő soha nem veszekedne velünk érte, mondta Thomas.

– Igen talán igazad van – értett egyet a két lány.

Elhatározták, hogy másnap elmennek hozzá és bocsánatot kérnek, amiért ilyen csúnyán viselkedtek vele ma és persze kíváncsiak voltak arra is, hogy mi történt, ami miatt így megijedhetett.

Lizi haza érve nem merte elmondani a szüleinek a történteket csak gyorsan ágyba bújt és elaludt. Másnap találkozott barátaival, akik elmondták neki mennyire sajnálják, hogy előző nap beküldték az erdőbe és kérdték, hogy mesélje el nekik mi történt miközben a labdát kereste. Lizi megbocsájtott, de nem akart beszélni az erdőben töltött időről, inkább minél előbb elfelejteni a történteket, de barátai kérlelték, mondja el nekik. Lizi végül belement és elmesélt mindent. A gyerekek még rosszabbul érezték magukat, amiért beküldték őt. Eltelt egy hónap, majd kettő. A gyerekek megint az erdő szélén játszottak. Bújócskáztak, Thomas volt a hunyó. Odament egy fához, nekidőlt a törzsének, eltakarta a szemeit és elkezdett számolni

– .. 1 .. 2 .. 3 .. 4 .. 5 .. 6 .. 7 ..

Mindenki elkezdett szaladni valamelyik irányba és búvóhelyet kerestek. Lizi előbb beszaladt egy fa mögé, de úgy érezte hamar megtalálják így inkább továbbfutott. Bebújt egy bokor mögé, de egy hang rászólt. Angie volt az.

– Hé, menny innen, keress magadnak más helyet ez az enyém, én találtam! rivallt rá a kislányra.

Lizi felpattant és továbbfutott. Egy nagy, kidőlt, odvas fa mögött talált újra búvóhelyet, de onnan is elzavarták. Carmen szólt rá.

– Lizi, ne bújj ide te is, mert hamar megtalálnak.

Így a kislánynak megint tovább kellett állnia. Már nem volt sok ideje, amikor meglátott egy nagy sziklát. Nem gondolkozott csak gyorsan bebújt mögé. Látta, hogy Thomas befejezte a számolást és a keresésükre indult. Benézett a bokrok mögé, fák mögé és minden kis zugba. Elsőként Carment találta meg, majd újra nekiindult még Angie és ő hátra volt. Amikor Thomas elindult Angie búvóhelye felé Lizi hangot hallott a háta mögül. Megfordult és egy kis fénylő, ragyogó pontot látott a fák törzse között. Egy kicsiny szárnyas lény volt, ami hívogatta, szinte megbabonázta a kislányt. Felállt és elindult a kis csillogó pont felé. Amikor már majdnem elérte az elindult befelé az erdőbe, de a kislány követte őt befelé a tiltott rengetegbe. Hosszú úton ment a kis lény mögött, vissza se nézett. Tudni akarta hova vezeti őt ez a titokzatos valami. Kis idő múlva elértek egy kisebb szakadékhoz. Lizi odaért a kis lény mellé és jobban megnézte őt. Egy tündér volt. Kis ruhácskája mintha egy virág szirma lett volna, olyan pici volt és vakítóan fénylett. Lizi gyönyörűnek látta a pici teremtményt. Kis szárnyacskái olyan gyorsan peregtek a levegőben, hogy alig látszottak. Lizi kinyújtotta a kezét és az leszállt rá.

Nézegették egymást egy darabig majd Lizi megszólalt.

– Engem Lizinek hívnak. Te tudsz beszélni?

– Erre a kis tündér vékonyka hangon megszólalt.

– Igen, Emily vagyok, mondta.

– Nahát, milyen pici vagy, és milyen szépen csillogsz. Hogyan tudsz repülni? – kérdezte Lizi.

– Varázserővel, szólt a tündér.

– És honnan van a varázserőd? – kérdezte Lizi.

– Egy nagy öreg tölgyből. Abban lakunk mi tündérek és onnan kapjuk a varázserőnket. Abban a fában van, egy kis forrás abból csepegtetünk egy picit a szárnyainkra majd az csillogó porrá változik rajtunk. Ha akarod, megmutathatom neked.

Lizi bólintott, erre a kis tündér elővett egy pici üvegcsét és Lizire csepegtette a tartalmát. Ettől a kislány elkezdett emelkedni és a tündér lerepült róla. Most már Lizi is úgy ragyogott, mint egy tündér és tudott repülni. A kis lény elindult majd intett Lizinek, hogy kövesse őt. Eleinte kissé esetlenül, de elsőre egész ügyesen vitorlázott Emily után majd egyre jobban belejött a repülésbe és nemsokára egymás mellett haladtak. Hosszú idővel később elértek egy hatalmas tölgyest. Ekkorra már rengeteg gyönyörű tájat hagytak maguk mögött és nagyon fáradtak voltak. Lizinek tetszett a repülés, de nagyon elfáradt és pihenni szeretett volna, ezért örült, hogy végre odaértek. A tölgyes gyönyörű volt fentről nézve. Leszálltak majd elindultak a rengetegbe. Ahogy beljebb haladtak Lizi egyre több kis tündért pillantott meg, majd mire a nagy Tölgyhöz értek már rengeteg kis fénylő pont volt körülötte. Mindenki üdvözölte nagyon örültek neki.

– Nem tudtam, hogy ilyen sokan vagytok, szólt Lizi.

– Emily ránézett mosolygott majd így szólt.

– Már vagy 1000 éve élnek itt tündérek, rengeteg generáció van itt. Én például már 321 éves vagyok.

– Nahát, – szólt Lizi – nem is tudtam, hogy a tündérek ilyen sokáig élnek.

– Mi örökké élünk Lizi, a gyerekek kívánságait teljesítjük a végzetekig. Minden gyerek kívánságát meghalljuk és teljesítjük őket.

– Az enyémeket is teljesíted?

– Persze Lizi de csak ha nem árulod el a titkunkat. Nem mondhatod el senkinek, hogy létezünk! Megígéred?

– Igen, persze, megígérem, Emily nem mondom, el senkinek esküszöm.

– Még a barátaidnak sem szabad róla beszélned soha, érted?

Lizi kis gondolkodás után válaszolt.

– Igen értettem.

A nagy tölgy egy dimbes-dombos terület kellős közepén állt, amit tölgyfák vettek körül. Lizzinek nagyon tetszett a tiltott erdő, nem is értette a szülei miért mondták neki, hogy itt szörnyek laknak, hiszen ezek gyönyörű és jóságos kis lények, nem bántanak senkit. Csak azt sajnálta, hogy senkinek nem beszélhet ujj barátairól. Előrébb lépett és kicsit szétnézett „tündérországban”. A Tölgy és a föld találkozásánál volt egy odúszerű lyuk melyen egy felnőtt ember éppen, hogy befért volna. A Tölgy törzsén végig pici ablakok voltak és minden úgy ragyogott mintha csillámporral borították volna be. A fa körül pici folyó, csermely csordogált, a mentén pedig parányi épületek álltak. A Tölgy lombjáról pedig fényes gömböcskék csüngtek melyből ki-be járkáltak a tündérek. Nagy volt a sürgés-forgás mindenki dolgozott, többen varázsigéket mormoltak, mások jegyzeteltek valamit de Lizi nem értette min munkálkodnak ennyire.

– Emily, mit csinálnak most a tündérek?

– Hogy mit? Hát most is a gyerekek kívánságait figyelik. Látod ott azt a nagy gombát? Abban van, egy varázsvirág mely a tündérek tulajdonát képezi már évszázadok óta. Ott őrizzük, hogy nehogy elcsenje valaki, mert nélküle nem tudnánk teljesíteni a kívánságokat. Amikor egy kisgyermek valahol elmormol, egy kívánságot ez a virág megmutatja nekünk mit kívánt és mi a varázserőnkkel teljesítjük azt. Így minden kisgyerek boldog lesz a világon.

– De Emily, hiszen az erdő mélyén vagyunk, ugyan ki akarná ellopni azt a virágot?

– Jaj Lizi, hát nem tudtad? Él itt az erdőben egy gonosz szörnyeteg, aki el akarja lopni a tündérek varázsvirágját.

– Valóban? És merre lakik ez a gonosz teremtmény?

– Az erdő szélén a hegyek lábánál van egy barlang abban él. Gyakran kimerészkedik az erdőben és keresi a tündérek tölgyét, hogy megtalálja a virágot.

– Na de Emily miért akarja ellopni ezt a virágot? Miért van rá szüksége?

– Jaj Lizi bárcsak tudnánk. Mi tündérek vagyunk ő pedig egy gremlin, neki nincs varázsereje, a virág pedig arra való, hogy megmutassa a kívánságokat, neki semmi szüksége rá, hiszen nem tud vele mit kezdeni.

– Szerintem azt sem tudja mire való ez a virág, mi lenne, ha elmennénk hozzá és elmondanánk neki?

– De hát Lizi ez nagyon veszélyes, nem mehetünk oda csak úgy, ő egy óriás mi meg pici tündérkék vagyunk.

– Majd én elmegyek és beszélek, vele csak kísérj el és mutasd, meg hol van.

– Rendben van Lizi elviszlek hozzá, de ígérd meg, hogy nagyon óvatos leszel.

– Megígérem Emily.

– Menjünk!

Emily újra elővette piciny üvegcséjét és ismét csepegtetett Lizire. Felszálltak és a hegyek felé vették az irányt. Hosszú idő után elérték a hegyek lábát majd nemsokára a barlangot is megpillantották. Leszálltak a bejárat előtt és Lizi már indult is volna, befelé de Emily visszatartotta.

– Lizi, ne menj be kérlek, inkább forduljunk vissza, nagyon veszélyes ez a szörnyeteg.

– Ne félj Emily, vigyázni fogok, te maradj, kinn és ha nem jönnék vissza, hívj segítséget.

– Jó, de nagyon vigyázz magadra!

– Rendben.

Azzal elindult befelé. Lassú léptekkel haladt és fülelt, de nem hallott semmit. Már majdnem elért a folyosó végére egy terem bejáratához, amikor halk morgást hallott. Kicsit megrémült, majd amikor abbamaradt a morgás tovább indult a terem felé. Odaért a bejáratához és benézett. A terem sötét és nyirkos volt csak a félhomályban lehetett kivenni valami nagy szőrgolyót.

Lizi félve megszólalt.

– Hahó, van itt valaki?

Ekkor a nagy szőrgolyó összerándult felállt és üvölteni kezdett.

– Ki van ott?

– Csak én vagyok az Lizi.

– Ki az a Lizi? Nem ismerlek téged. Mit keresel itt?

– Én csak… Ne haragudj, közelebb jönnél? Nem látlak ebben a sötétben.

Ekkor a nagy melák elindult a bejárat felé. Lizi kicsit megijedt, de tudta nem hátrálhat meg, hiszen a barátai számítanak rá. Pár másodperc után a gremlin odaért majd Lizi megpillantotta. Egy nagy vörös szőrcsomó volt hatalmas szemekkel, amelyek egyenesen őt nézték. Lizi kissé megilletődve folytatta.

– A tündérek elmondták, hogy el akarod lopni a varázsvirágjukat. Igaz ez?

– Hogy mi? Dörrent fel a szörnyeteg. Még, hogy én?

Majd halkabban folytatta tovább.

– Na jó, tényleg el akartam lopni a virágot de csak azért mert annyira egyedül érzem magam. Szerettem volna kívánni magamnak egy barátot, aki mindig itt van mellettem, hogy ne unatkozzak és legyen kivel beszélgetnem.

Lizi nagyon megsajnálta a nagy melákot és eszébe jutott valami, ami megoldhatná a problémát.

– Én azt hiszem, tudok neked segíteni. Mi a neved?

– Jaj, Istenem annyira meglepődtem, hogy el is felejtettem bemutatkozni. Rettentően udvariatlan voltam, nagyon sajnálom Artur vagyok.

-Nos, kedves Artúr, volna egy ajánlatom, – mondta Lizi – várj, itt mindjárt visszajövök.

Azzal otthagyta a szörnyet és kisétált a barlangból. Odakint Emily már nagyon várta és azonnal meg is kérdezte mi történt.

– Most nem tudom elmagyarázni, de segítened kell. Emlékszel azt mondtad teljesíted az én kívánságaimat is ugye?

– Igen Lizi, így van, de, hogy jön ez most ide?

– Ne kérdezz semmit be kell jönnöd velem, csak a te segítségeddel lehet béke az erdőben.

A kis tündér nem kérdezett többet, hanem összeszedte magát és a többi tündérért megtette … bement Lizivel a szörny barlangjába.

A szörny ott várta őket a terem bejáratánál. Lizi odaérve megszólalt.

– És most Emily, szeretném, ha teljesítenéd egy kívánságomat.

– Rendben Lizi, mi lenne az? Mond ki hangosan és érthetően.

– AZT KÍVÁNOM HOGY, ARTURNAK LEGYEN EGY BARÁTJA, AKI MINDIG VELE LESZ.

Ekkor hirtelen nagy fényesség lett a barlangban és Artur mellett megjelent egy nála kisebb barna szőrmók. Ekkor Emily megszólalt.

– Õ itt Gerald.

– Nagyszerű. Õ lesz az ujj barátom. Mindig is szerettem volna, ha van valaki mellettem. Tündérke nagyon sajnálom, hogy el akartam lopni a virágotokat csak egy társat akartam varázsolni magamnak.

– Rendben, de ne csinálj, ilyet többet éljünk békében egymás mellett.

– Úgy lesz, ígérem.

– Na, akkor mi megyünk is – szólt közbe Lizi – én már nagyon elfáradtam.

És ekkor jutottak csak eszébe a barátai.

– Ó, a barátaimról teljesen meg is feledkeztem. Már biztosan égen-földön keresnek, hogy hová lettem.

A két melák kikísérte őket a barlangból majd integettek nekik és nézték, ahogy tovarepülnek.

Már nagyon fáradtak voltak, amikor visszaértek a többi tündérhez.

– Emily ne haragudj, de most már haza kell mennem.

– De Lizi már késő van, mind fáradtak vagyunk, nem mehetsz el ilyenkor. Maradj itt éjszakára és ígérem, hogy reggel amint felkeltünk hazakísérlek.

– De a szüleim már biztosan keresnek. Viszont egyedül nem találok vissza. Rendben itt maradok de reggel azonnal indulunk.

– Rendben, mondta Emily.

Amikor másnap felébredtek a nap már rég felkelt ragyogó idővolt. De Lizi mégsem érezte jól magát. Hiányoztak a barátai és a családja is. Haza szeretett volna menni. Nem sokára elköszönt a tündérektől és Emily kíséretében nekivágtak a hazaútnak. Mikor az erdő széléhez értek Emily így köszönt el Lizitől.

– Nagyon köszönöm, amit értünk tettél. Most már nyugodtak lehetünk, mert tudjuk, hogy senki nem lophatja el a varázsvirágot, és ezt neked köszönhetjük.

– Emily nem kell megköszönnöd a barátom lettél. Szívesen tettem. Csak szólj, ha segítségre van szükségetek. Én mindig itt leszek nektek.

– Nagyon köszönjük Lizi, áldott jó teremtés vagy. A tündérek örökké hálásak lesznek neked. Ezért kapsz tőlem egy kis ajándékot.

Emily elővett egy üveggyöngyöcskét és átadta Lizinek. A kislány belenézett a gyöngybe és a Tölgyet látta benne, csillogó folyadék vette körül és pont úgy ragyogott benne a tündérek otthona mintha csak ott lenne előtte.

– Jól figyelj most Lizi, ez egy varázsgyöngy, ha leteszed valahová és megpörgeted látni fogsz minket. Ha ezután hangosan kimondod, amit kívánni szeretnél, mi hallani fogjuk és teljesítjük neked. De most figyelj, és ne feledd, ez a gyöngy senki kezébe nem kerülhet, és nem mutathatod meg másnak, mert ha rossz kezekbe kerül, olyan kárt tehet, ami örökre megváltoztat mindent. Ígéred, hogy a gyöngyöt nem adod ki a kezedből Lizi?

– Igen megígérem Emily.

– Van még valami. Mivel megbízunk benned, úgy döntöttünk a tündérekkel, hogy elmesélheted, hogy nálunk jártál, de csak olyan személynek, akiben megbízol, cserébe, azért amiért segítettél rajtunk.

– Ó Emily nagyon köszönöm annyira boldoggá tettetek bárcsak minden kisgyerek találkozhatna veletek. Viszont most már mennem kell, a szüleim már biztosan nagyon aggódnak értem. Vigyázz magadra Emily.

– Te is Lizi.

Azzal Lizi hazaindult. Emily nézte egy ideig, ahogy a falu felé ballag majd ő maga is hazafelé vette az irányt.

Lizi belépve az ajtón látta, hogy a szülei nagyon sírnak, és amikor meglátták nagyon megörültek neki.

– Jaj, kicsikém azt hittem már nem látlak többé. Úgy hiányoztál. Merre voltál eddig?

Akkor Lizi leült és elmesélte a szüleinek a kalandot a tündérekkel elejétől a végéig. A szülei pedig hittek neki és nem haragudtak rá, örültek, hogy Lizinek nem lett semmi baja és már bemehettek a gyerekek az erdőbe is játszani. Végül mindenki boldog volt a tündérek pedig azóta is lesik a gyerekek minden kívánságát.

VÉGE

 

---

Szeszi