A három kiscica kalandjai

Zöld erdőnek közepén állt egy tanya, Momo tanyája. Volt ott mindenféle háziállat tehéntől a libáig, de ennek a mesének a főszereplője három rakoncátlan kiscica,akik mindig bajba kerülnek. A legidősebb koromfekete volt, ebből jött a neve is: Kormi. A középső is nagy vagány volt, gyönyörű vörös bundával. Õt Rozsdásnak nevezték el a szülei. A legkisebb pedig Hópihe volt, hófehér bundával. Csak az orra volt rózsaszín és a szeme kék. Õ volt a legbátortalanabb, a mindig félős. Cicamamával és Cicapapával éltek együtt egy takaros kis cicaházban, Morzsi kutya óljától nem messze.

Egyik reggel miután felkeltek, megtömték a bendőjüket Bözsi mama – a bocinéni-tejcsijével, megmosakodtak és azt kérdezték a mamájuktól:

– Kimehetünk játszani, mami?

– Persze, de ebédre gyertek haza és vigyázzatok magatokra!

– Jó, jó… – válaszolták egyszerre.

A következő pillanatban már kint is voltak és nagyot szippantottak a reggeli friss levegőből.

– Merre menjünk? – kérdezte Rozsdás.

– Derítsük fel, hogy felkelt-e már mindenki, és ha valaki nem, hát keltsük fel mi – mondta rafináltan Kormi.

– Kukori uraság, a baromfiudvar kakasa és a tanya ébresztőórája olyan hangosan kiabált hajnalban, hogy azt mindenki meghallotta – mondta Hópihe.

– Meg van! Nézzük meg őket, hogy mit csinálnak és ijesszük meg őket! Lopózzunk az udvarukba kerítsük be őket és egyszerre ugorjunk elő, mintha vérszomjas tigrisek lennénk – hadarta fellelkesülve Kormi. Rozsdásnak is tetszett az ötlet, de Hópihe – mint mindig – kicsit akadékoskodott:

– Szerintem ez nem jó ötlet, mert a végén még a mi fenekünkbe fog belecsípni Kukori uraság, hogy megijesztettük a tyúklányokat.

– Jaj, hugi ne legyél már ilyen félős, ki a gyorsabb ő vagy mi? Ha futni kell, hát gyorsan bebújunk valami kis lyukba, amíg lenyugszik, aztán meg előjövünk. Csuda jó móka lesz, meglátod!

El is indultak a baromfiudvar felé, elől nagy peckesen Kormi ment. Õt követte Rozsdás és a végén hópihe bandukolt. Ahogy elhaladtak a baromfiház előtt, hirtelen Rozsdás felkiáltott:

– Odanézzetek! Azta! Menjünk be! – mutatott az ajtóra.

A másik kettő is odanézett, és már Kormi agya sem az ijesztgetésen járt! Berohantak és lelkesen ugráltak és kiabáltak:

– Mennyi labda! De jó! Milyen egyformák! Szedjük őket össze és tegyük ide középre! – javasolta Kormi.

– Biztos, hogy ezek labdák? Olyan furák? – kérdezte Hópihe.

– Hát mi más lenne, te kis nyuszi – csúfolódott Rozsdás. És aztán játszhatnánk olyat,hogy ki tudja messzebbre gurítani.

Erre hópihe is kezdett megnyugodni, és beszállt a játékba. Elkezdték a labdának hitt dolgokat középre vinni, egymás után minden fészekből. Amikor készen lettek, sorba álltak és elkezdték egymás után gurítani őket.

– Mi van ezekkel a labdákkal? Olyan furán gurulnak – mérgelődött Kormi. Nem is kerek, hanem ovális. Honnan a csudából szedték ezeket ezek a tyúkok?

Annak ellenére, hogy nem gurultak olyan jól, nagyon jól elszórakoztak a cicák. De a következő pillanatban már nem volt ilyen jókedvük:

– Hát ti meg mi a csudát csináltok itt – mennydörögte Kukori úr. Elment az eszetek? Ezekben vannak a gyerekeink, a leendő kiscsibék!Miért szedtétek ki őket az ágyukból? – kiáltozta olyan hangosan, hogy az összes tyúk megjelent az ajtóban és elkezdtek hangosan jajveszékelni:

– Jaj, a kicsikéink! Jaj,jaj! Ezek az ördögfiókák mindig bajt csinálnak – ricsajozták kánonban!

Most már nem voltak olyan nagyszájúak Kormiék sem, azt se tudták hirtelen hova fussanak, úgy körülállták őket a tyúkok és nézték őket szikrázó szemeikkel.

– Hát,mi csak… – hebegték – Mi csak labdázni akartunk.

– Micsoda??? Labdázni?- hűledezett a kakas. – Mivel? A tojásokkal?

– Óóó… akkor azért voltak ilyen fura alakúak – rebegte Rozdsás.

– Igen, ezek nem labdák, hanem tyúktojások, és bármikor kikelhetnek belőlük a kiscsibék. Azonnal pakoljátok őket vissza a fészekbe! – parancsolt rájuk.

– De honnan tudjuk melyik hova való – kérdezte félénken Hópihe. Majd a tyúkanyók mondják, hogy melyiket hova, ti meg csak vigyétek! De nagyon óvatosan, mert ha eltörik egy is, a csőrömet a feneketek is meg fogja ismerni!

A kiscicák úgy pakoltak, mint a kisangyalok, rettegve, nehogy egy is leessen v. eltörjön. A tyúkanyók pedig ahogy visszakerültek, ültek is rá, hogy tovább melegítsék. Nemsokára készen is lettek és éppen távozni készültek, amikor Kukori úr rájuk förmedt:

– Hova, hova?

– Készen vagyunk, megyünk haza ebédelni, vár a mamánk – rebegték félszegen.

– Még nem végeztünk! Meg kell ígérnetek, hogy soha többé nem csináltok ilyen butaságot! Tojással nem lehet labdázni!

– Igen,igen… – válaszolták egyszerre. Szemüket le sem vették a kakas csőréről, miközben farkincájukat szorosan behúzták a fenekük alá, védve azt a csípéstől. A kakas összeráncolta a szemöldökét és lassan tipegett hozzájuk, csőrét lefele tartva.

– Nagyon remélem, hogy elegendő lecke volt ez nektek. Most pedig indulás – és csőrével kinyitotta nekik az ajtót.

A három kiscica olyan gyorsan kiszaladt, hogy a tyúkok jót nevettek rajtuk. Hazáig szaladtak, nehogy a kakas meggondolja magát és mégis beléjük csípjen.

Mojszi