Az Oroszlánszívű és a macska

Amikor Oroszlánszívű Richárd, az angolok királya nagy csaták után végre bevette Jeruzsálem várát, Szaladin egyiptomi szultán is a város falai alá vonult seregével. A keresztes vitézek naponta küzdöttek véres csatákban a pogányokkal, hol a Szent Város tövében, hol a környező sivatagban, vagy a tengerparti várakat védve. Egy idő után után azonban a keresztények sora rosszra fordult és az Oroszlánszívű mind többször szorult vissza a városfalak védelmébe.

Történt egyszer, hogy a király, serege élén, Jeruzsálem kapui elé vonult, hogy újra megütközzön a szultánnal. Kora reggel volt, a sivatagi napfelkelte előbb vörösre festette, majd ragyogó fényével aranyozta be a király páncélját. Gyenge szellő fújt, meg-meglebegtette vörös bársony köpenyét, kezében pedig szikrázva csillogott kardja. Akárki láthatta, hogy nem akármilyen keresztes vitéz áll vele szemben, hanem maga az Oroszlánszívű, a keresztények büszke és nemes királya. A csapat lassan vonult a szultán tábora felé, mely jó pár nyíllövésnyire állt benn a  pusztában. A nap lassan emelkedett a látóhatár fölé, s mikor végre teljes pompájával bukkant fel, a pogányok szeme elkerekedett a félelemtől, mert amit megláttak, az a vakító fehér városfalak felől feléjük vágtató büszke keresztes sereg volt. Iszonyú öldöklés, szörnyű csata kezdődött. Hullottak pogányok és keresztények egyaránt. Némely tiszta szívű lovag lelkét a harcosok szeme láttára ragadták a mennybe az angyalok, így bátorítván társaikat további küzdelemre, s így rettentve el ellenségeiket a további hadakozástól.

Ahogy maga a király is balra-jobbra vagdalkozva pusztította ellenségét, egyre beljebb jutott a pogányok táborában. A szultán hatalmas, nehéz bársonyból varrt sátorát egy ujjal sem illette, mert a szultán és ő nagyon tisztelték egymás hadi sikereit és a foglyok felé mutatott emberségét. A szultán sátora mellett azonban egy kisebb, ám hasonlóan pompás sátrat talált, amiről rögtön tudta, hogy abban csak a messze földről elrabolt, világszép háremhölgyek lakhatnak. Intett is rögtön legjobb vitézének, hogy védje a hátát, míg ő fogságukból kiszabadítja a szerencsétlen lelkeket.

Kivont karddal lépett a sátorba, de hárem helyett csak egyetlen lányt talált a vastag szőnyegen ülve, két nagy párnára támaszkodva. A lány így szólt:

– Tudom, ki vagy te, Oroszlánszívű Richárd, a keresztények királya. Szabadíts ki innen és a szolgálatodba állok.

– Mi a neved, leány? Honnan származol? Tán csak nem egy elrabolt királylány vagy?- kérdezte a király, mert a lány nagyon szép volt. De a lány csak ennyit mondott:

– A nevem nem mondhatom meg, ha akarsz, majd te elnevezel. Szaladin varázslónője vagyok, azért hozott magával ide, a csatába is. Vigyél magaddal és nem bánod meg! Csak annyit kérek, bármit is látsz, kíméld meg az életem!

A király gondolkodott kicsit, majd beleegyezett. A lány erre azt mondta:

– Most végy az öledbe és rejts a köpenyed alá. Aztán hagyd a csatát, hazáig meg se állj!

Ennyit mondott, és abban a pillanatban szürke perzsamacskává változott, bele is ugrott a király ölébe. Az Oroszlánszívűt nem olyan fából faragták, hogy egy kis női boszorkányság ráijeszthessen, köpenye alá rejtette, kilépett a sátorból és lóra szállva visszaindult a várba. Nem volt azonban könnyű dolga, hiszen körülötte mindenfelé véres küzdelem dúlt. Lovagjai nem kegyelmeztek a kezük közé került szaracénoknak, hanem irgalmatlanul verekedtek velük, amerre a szem ellátott. A király sem tett máshogy, nem hallgatott a lányra, hanem alaposan kivette a részét a csatározásból. Arra azért ügyelt, hogy a macska ki ne hulljon köpenye alól, de még így is jó néhányszor hallotta annak panaszos nyávogását vagy dühös fújását. A keresztények végül győztes csata után vágtattak vissza Jeruzsálembe, zsákmánnyal gazdagon megrakodva.

A király azonban nem hozott magával mást, mint a szürke macskát az ölében. Egyenesen a fellegvárba vágtatott, az udvaron lepattant lováról és maga elé tartva először vette jobban szemügyre azt. A macska méltatlankodva fújtatott, mintha csak a király szemére vetné, hogy milyen viszontagságos utazásban volt része. A király békítően cirógatta volna, de vaskesztyűs kezével nem sokra ment, szólt hát az apródnak, hogy húzza le róla. A macskának rögtön jobban tetszett a simogatás, amit a király meleg kezétől kapott. Oda is törleszkedett a király mellvértjéhez, de a kemény acél, rajta a szaracénok vérével, nem a macskák kedvence. A király lecsatoltatta hát magáról páncélját, csak vörös bársony köpenyét tartotta meg harci öltözékéből. Belebugyolálta a macskát, ami rögtön dorombolni is kezdett, így sétált fel toronyszobájába, hogy kipihenje magát.

A hálóteremben végre nem volt szolganépség. A király leroskadt ágya szélére, a macska pedig lánnyá változott. Egy szó nélkül a király ölébe kuporodott és a mellére hajtotta a fejét, úgy hallgatta a szívverését. Így ültek szótlanul jó darabig.

A király végül mosakodni kívánt a nagy vérontás után, úgyhogy a lány fürdőt készített, és attól kezdve szolgált neki.

Telt-múlt az idő, és a keresztények egyre több területet kellett feladjanak, egyre több várból szorultak vissza. Az Oroszlánszívű keserűen vette tudomásul, hogy a harci szerencse felé se néz már. Egy szóval sem árulta el, mennyire nyomasztja, hogy nem tudja megtartani az oly nehezen meghódított Szentföldet, a lány azonban, akit azóta csak Yavru Kedinek, azaz Kiscicának nevezett, nagyon jól tudta, mi bántja. Örökké a kedvét leste, ha visszatért egy-egy csatából, lábához kuporodott, úgy hallgatta, ha a király mesélt valamiről. Máskor ő énekelt neki anyanyelvén, vagy különös történeteket mesélt távoli népek életéről. A király egy este hirtelen így fordult hozzá:

– Ide figyelj, Kiscicám. A seregnek hamarosan el kell hagynia a várost. Feladjuk Jeruzsálemet, mielőtt valóban megtelepedhettünk volna benne. De nem tudjuk már tovább tartani magunkat, úgyhogy mennünk kell. Visszaadom a szabadságodat, nem vagy többé a szolgálóm. Ha akarsz, már ma este hazaindulhatsz.

– Köszönöm a szabadságot -mondta a lány-, de egy macskától sose veheted el azt. Nem azért maradtam eddig, mert nem sétálhattam volna el a háztetőkön akár. Veled maradok, ha visszatérsz az országodba is.

A király gondolkodott egy darabig, majd így szólt:

– Egy szolgáló még csak követheti az urát, de egy szabad nő nem élhet csak úgy egy férfi mellett. A dolgok rendje az, hogy ha ki akarnak tartani egymás mellett, házasodjanak össze. Gyere hát hozzám feleségül. Megkeresztelkedsz, megáldozol és királynéként jössz velem vissza Angliába.

A lány boldogan igent mondott, s már másnap egybekeltek. A király nem adta fel rögtön Jeruzsálem várát, hanem jó ideig védelmezte azt, de egy nap így állt felesége elé:

– Nincs más hátra, holnap kivonulunk, elhagyjuk a várost. Túl sok vitézem esett már el eddig is, a pogányok most is a várat ostromolják. Megegyezek velük, hogy legalább a lovagok elhagyhassák a várat.

Az asszony erre ezt mondta:

– Féltelek a szultántól, nem bízom benne. Még nem vehetted hasznát a varázserőmnek, mióta kiszabadítottál a fogságból, hát most itt az idő, hogy megháláljam azt az első jóságodat. Lovagolj ki velem ma este a sivatagba, hogy megmutathassam, hogyan használhatod az erőmet!

A király ráállt, és még aznap kora este, titokban kilovagoltak egy közeli oázishoz. A lemenő nap fénye még vörösen tükröződött a kis tó felszínén, a pálmafák lombját azonban már a hűvös esti szél borzolta. Az asszony kikötötte a lovakat, majd így szólt:

– Azt már tudod, hogy ha akarok, kedvem szerint macskává változom. Mást is átváltoztathatok azonban valamely állattá. Hogy milyenné, az annak a személynek a szívétől függ. Téged oroszlánná varázsolhatlak. A szíved dobogásából hallottam meg még akkor, mikor először a várba vittél és a melledre hajtottam a fejem.

– Miért mondod ezt el nekem? -kérdezte a király.

– Azért – felelte az asszony-, mert ha veszélybe kerülsz, azt akarom, hogy megmenekülj belőle. Ha macska képében viszel magaddal kivonuláskor, a szultán nem lát majd meg engem, s ha kell, téged is átváltoztathatlak. Gyere és higgy a szemednek, hogy ha akarom, mindketten alakot válthatunk.

A király engedett neki és az asszony előbb őt, majd saját magát varázsolta el. A tó vizébe nézve egy hatalmas, lobogó sörényű oroszlán és egy szürke perzsamacska tekintett vissza rájuk. A király egy darabig csodálkozva fürkészte új alakját, majd nekilódult a pusztának. Mint maga a szél vágtatott jó darabig, élvezte, milyen gyorsak és erősek izmai oroszlán képében. Mikor eleget futott, visszatért az oázishoz, ahol a macska türelmesen várt rá. Az oroszlán akkor leheveredett egy bucka szélvédett tövében, a macska pedig mellé kuporodott. Így maradtak, hol halkan dorombolva, hol mély álomba merülve, míg fel nem kelt a nap.

A macska akkor nyújtózott egyet és mindketten visszanyerték emberi alakjukat. Lóra ültek és visszatértek a várba, mielőtt az udvar észrevette volna, hogy eltűntek.

A király és serege még aznap elhagyta Jeruzsálemet, de a szaracénok nem támadtak rájuk, míg Akkonban hajóra nem szálltak. Az Oroszlánszívű magával vitte feleségét is, de a keresztény királyok cselvetéseitől többet szenvedtek, mint a pogány seregekkel való hadakozás során összesen. A királyt hosszas ausztriai fogság után végül egy franciaországi várban érte a halál egy nyílvessző ütötte sebtől.

A krónikások legalábbis így jegyezték fel. Akik azonban Jeruzsálem várában is szolgálták Richárdot, megértették, miért hallottak oroszlánüvöltést a király halála napján, s miért születtek legendák az aquitániai erdők hatalmas oroszlánjáról, melynek egy kis szürke macska járt elválaszthatatlanul a nyomában.

völgycsillag