Kavicsmese

igaz mese, nem hamis

élt egyszer egy kis kavics.

patak mélyi kicsi zugban

éldegélt ott nyugalomban;

életében nem volt zavar

nem zavarta őt az avar.

harmatvizű patak mosta,

míg egy cipő megtaposta…

“Gyere kicsim, lemaradtál,

biztos nagyon elfáradtál“

“Pihenjünk és kicsit együnk,

aztán később továbbmegyünk.“

mesénk hőse, a kis pára

rámeredt az ifjúpárra.

a férfi erős, a nő gyönyörű,

s kezén megcsillant egy gyűrű…

a mi kis kavicsunk szerelemre lobbant

s kő szíve életében először dobbant.

a felolvadt kicsi szív,

csak úgy sistergett a vízben,

ekkor ismerte meg a Szerelmet

első ízben…

Szerelmes szemekkel

csak titokban leste

miként sokszorozza a fényt

szerelme gyémántos teste.

némán lapult a kövek alatt

s remélte: örökké tart mad ez a pillanat…

de ekkor a férfi felállt,

s indulóra bírta a lányt.

kis kavicsunk sírva fakadt

könnyeit elnyelte a patak.

bánatában útra kelt

napokon át menetelt

a patak meg csak sodorta az árral,

időnként betakarta törmelékkel, sárral;

míg végül egy nap

a kavicsból csak egy homokszemcse maradt.

de kavicsunk lelke még mindig benne élt!

újra látni akarta szerelmét,

s nem adta fel a reményt!

ám egynap teljesen elhagyta az ereje.

“de buta vagy kiskavics!” – ezt zúgta a feje.

és bánata csak húzta le a mélybe,

egészen egy gyöngykagyló bendőjébe.

ott éldegélt éveken át,

mígnem egy gyöngyhalász rátalált.

akkor aztán a kis kavics

nem ismert magára!

gyönyörű, hófehér köntös volt ruhája!

aranyba foglalták,

sokan dicsérgették,

majd végül a gyöngyöt

a kirakatba tették.

sok vágyakozó tekintet

az ablakon betekintett.

ott is maradt heteken át,

s lassan megízlelte a beszürkült magányt.

csak üldögélt ott unott kedvvel,

mikor egyszercsak ismerős arcokra figyelt fel!

az erdei pár állt ellőtte,

a hajdani kavicsnak kétsége sem volt felőle,

s csodaszép gyöngyruhában

villogtatta fényét;

a nő pedig olvadozva

kérlelgette férjét:

“Kérlek szépen!… Mézeskalácsom…

Nem sokára itt a Karácsony!…

Vedd meg nekem! Annyira tetszik

Ha mi nem vesszük meg,

mások megveszik!…“

végül a férj engedett az ostromnak

s megvette az ékszert a meseszép asszonynak.

éjfél fele járt,

mire hazaértek;

s fáradtan mindketten,

aludni tértek.

a kislámpa fényében

tündöklött most szerelme,

egy antik ékszerdobozkában heverve.

az álmos nő

ékszereit levette,

s az új nyaklánccal együtt

az ékszerdobozba tette…

Fodor Fanni