Emma és az Anyák napja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány Emma. Emma szerette volna valami csodás ajándékkal meglepni az édesanyját, mert, hogy Anyák napja volt ezen a fényes májusi napon. Sok gyermek készít rajzot ilyenkor, vagy verset fabrikál, de a legtöbbjük mégis csak virággal szeretné megörvendeztetni édesanyját. Nem volt ezzel másként Emma sem, és mivel pénze egy garas annyi sem volt, így elhatározta, hogy kibandukol a rétre Marci kutyájával, és szed egy jó nagy csokor színes tavaszi virágot. Nagy döbbenetére azonban a réten nem volt más csak fű, és magasra szökött a gaz. Emma gondolkodott, gondolkodott magában, és csakhamar arra jutott, hogy valaki nálánál sokkal okosabbat és tapasztaltabbat kell megkérdeznie arról, hogy mi is történt. Elment tehát Ubulhoz az öreg bagolyhoz, aki köztudottan nagybölcsességű bagoly hírében állott a maga hetvenhét esztendejével.

– Ubul, itthon vagy? – kopogtatta meg Emma a nagy odvas fa törzsét, amelyben Ubul lakott.

– Szia, Emma! Mi járatban errefelé?

– Szeretném tőled megkérdezni, hogy mi történt a sok-sok színes virággal a réten. Egyetlen egyet sem tudtam szedni anyukámnak, mert nincs ott semmi más csak fű meg gaz.

– Nem történt más, mint hogy a gonosz boszorkány mérgében az összes virágot eltüntette a rétről, mert megharagudott egy méhre, ami az orrát megcsípte. És ahol nincs virág, ott nem lesznek méhek sem, ezt mindannyian tudjuk. – sóhajtott nagyot Ubul.

– Jaj, ez borzasztó! Mit tehetnék, hogy visszakerüljenek a nárciszok és kankalinok a helyükre? – kérdezte kétségbeesetten Emma.

– Nem sokat tehetsz kisleány! A varázslóhoz az égig érő hegyen, a föld gyomrának völgyén, és a hömpölygő fekete óriásfolyón keresztül vezet az út. Ráadásul a boszorka messze földön ismert válogatott gonoszságairól, nagyon veszélyes nőszemély! – magyarázta Ubul hevesen.

– Márpedig én elmegyek hozzá, és visszaszerzem azokat a virágokat! – kurjantotta elszántan Emma. – Velem tartasz Marci kutyám?

– Marci egy éleset vakkantott, és izgatott farkcsóválásba kezdett.

– Akkor induljunk hát! – kiáltotta lelkesen Emma, majd elköszönt az ijedt bagolytól.

– Ne aggódj Ubul, nem lesz semmi baj! – mondta még búcsúzóul.

Ment, mendegélt a két jóbarát, és hamarosan elérkeztek az égig érő hegy lábához. Emma fogott egy jókora botot, és arra támaszkodva megindult kutyájával a hegy csúcsa felé. Bizony nem volt könnyű így menetelni, mert az út egyre meredekebb lett, ahogyan haladtak, és még a szúrós bokrok is besűrűsödtek. Olyannyira, hogy szinte lehetetlen volt azokat kikerülni, így jól összekaristolták Emma és Marci lábait. Nagy sokára aztán felértek a hegytetőre, de innen meg a meredély nézett velük farkasszemet. Olyan magasan voltak, hogy nem is láttak el a hegy aljáig. Lefelé gyorsabban haladtak, de gyakran bukdácsoltak, mert egy-egy nagy kő vagy bokor megakasztotta őket, ahogy szaladtak. Végre leértek, és nagy öröm volt egyenes utat érezni a lábuk alatt. De nem örömködhettek sokáig, mert csakhamar elébük tárult a föld gyomrának völgye. Bizony félelmetes volt, mert sötét volt a völgy, ahogy lenéztek, és belőle hűvös, bűzös fuvallat áradt felfelé. Még Marci kutya is közelebb simult kis gazdájához, amint elindultak lefelé az egyre sötétedő úton. Legnagyobb meglepetésükre azonban az utat halványzölden világító szentjánosbogarak szegélyezték, így egy kissé megvilágították nekik az ösvényt, amelyen haladtak. Érezhető volt, hogy most már nagyon mélyen lehetnek a föld gyomrában, mert egyre hűvösebbé vált a levegő. Ugyanakkor egyszer csak az út enyhén emelkedni kezdett, most már felfelé vezetett az út. Látták az éles fehér fényt, ha maguk fölé néztek, ami azt jelentette, hogy hamarosan megpillanthatják a napot. Nagy sokára ki is jutottak a sötét föld gyomrának völgyéből. Már csak egy akadály volt, és Marci kutyus végig boldogan csaholva követte kis gazdáját. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy az a bizonyos hömpölygő fekete folyó nem egy közönséges folyó. A vize olyan sötét fekete volt, mint a szurok, és hatalmas fehér éles fogú halak lakták, amelyek időnként nagyokat ugrottak a vízből fogaikat csattogtatva, majd hangos csobbanással estek vissza. Emma tanakodva nézett körül, hogy milyen tárgyat tudna felhasználni ahhoz, hogy átkeljenek ezen a veszélyes folyón. Szerencséjükre a folyóparton állt egy ütött-kopott tutaj, amit valamikor nagyon régen használhattak utoljára, mert az egész felületét benőtte a moha. Marci kutya körbeszaglászott a nádasban, és talált két masszív botot, amelyekre nagy lapuleveleket kötött Emma, és máris készen voltak az evezők. Hamar fel is szálltak a kis lélekvesztőre, meglökték magukat, és eveztek, eveztek rendületlenül. Megpróbáltak nem törődni az egyre növekvő fehér halrajjal, amely a tutajt követte. Egy órányi megfeszített lapátolás után végre kiértek a partra. Kicsit le is ült Emma egy nagy kőre hogy kifújja magát, közben körülnézett, hogy látja-e már a boszorkány kastélyát.

Bizony, hogy látta! Ott virított smaragdos ragyogással éppen a látóhatár mentén. Kisvártatva be is kopogtak a hatalmas tölgyfa ajtón. Egy lakáj jött ki elébük, és udvariasan elmondták neki, hogy kit is keresnek.

– Jó helyen jártok. Üljetek le! – mondta, azzal elsietett.

Nemsokára jött is a gonosz boszorkány.

– Hát ti meg kik vagytok, és mit akartok? – kérdezte mennydörgő hangon.

– Én Emma vagyok, ez pedig a kutyám Marci. – felelte udvariasan a kislány. – Arra szeretnénk téged megkérni, hogy varázsold vissza a rétre a virágokat.

– Miért kérsz tőlem ilyet kislány?

– Mert ma van Anyák napja, és szeretnék a rét virágaiból szedni egy nagy csokorra valót, hogy odaajándékozhassam édesanyámnak.

– És miből gondolod, hogy hajlandó vagyok nektek segíteni? – kérdezte gúnyosan a boszorka.

– Biztosan neked is van anyukád!…. – felelte ártatlanul a kisleány.

A szipirtyónak hirtelen elállt a szava. Annyira meghatódott, hogy itt áll előtte egy leányka meg a kutyája, és annyi viszontagságon átmentek, csak hogy Anyák napjára virágot szedhessenek. Meg is lágyult a szíve rögtön, de nem mutatta.

– Rendben, visszavarázsolom a rétet, de többet ide ne merészeljetek jönni! És most induljatok! – azzal elviharzott.

Nagyon megörült a két jóbarát, és már indultak is visszafelé. Először fel a tutajra, át a hömpölygő fekete folyón. Azután le a föld gyomrának völgyébe, végül pedig át az égig érő hegyen. Hamarosan visszaértek a réthez, és boldogan vették észre, hogy mindenhol színes virágok díszelegnek, amerre csak a szem ellát. Gyorsan leszedték a legszebb tulipánt, nárciszt, jácintot, amit csak találtak, mert sietniük kellett haza, hiszen nagyon későre járt már az idő. Otthon aztán Emma végre átnyújtotta ajándékát édesanyjának, aki a nagy örömtől szóhoz sem jutott. Csak potyogtak csendben a könnyei, pedig nem tudhatta, hogy mennyi megpróbáltatáson ment át Emma és a kutyája ezért a szép csokorért.

Nász Szilvia