Az elveszett színek

Egyszer régen, amikor az ég még hét színben pompázott élt egy tündérkirály, Harmadik, azaz a második utáni, hatalmas Nárcion. Egy napon Nárcion nagyon unta magát, és a hétszínű ég tanulmányozása közben a szája elszólta magát:

– Annyira unalmas az ég. Mindig csak sárga.

– Mindig csak zöld. – szólt közbe a felesége harmadik, azaz a rettenetes Nárcionné, született Tünde a tündér.

– Mindig csak kék!

– Mindig csak piros!

– Mindig sárga! Ööö az már volt igaz? – kérdezte megtörten a tündérkirály.

– Bizony, már volt! Veszettél kedvesem. – nevetett a királyné.

A tündérkirálynő nevetésére elkezdtek nyílni a virágok, elkezdtek burjánzani a növények és a madarak is megpróbálkoztak csatlakozni gyönyörű énekükkel a tündérkirályné csilingelő, gilingalangoló, csengő, zengő, boldog kacagásához.

– Egy, kettő, négy… Hova lett a többi szín az égről? – számolt utána Bimbalam, az udvari bohóc.

– Azám! Hiszen hétszínű az ég! Hova lettek a színek? – rémültek meg a tündérek.

– Azonnal általános és mindenre kiterjedő kutatást rendelek el! – adta ki a parancsot a tündérkirály – Keressétek mindenütt a hiányzó színeket!

Egy pillanat alatt felbolydult a tündérudvar. Mindenki keresni kezdte az elveszett színeket. Keresték az udvarba, a palotában, a padláson, a pincében, a konyhában, az ajtó mögött, az ajtó előtt, a sótartóban, a csillár tetején, megint konyhában, a sarokban, kívül és belül. Bimbalam még az ágy alá is bebújt, majd miután kibújt elnézett a konyhába és egy ízletes sült csirkében nézett utána az elveszett színeknek. Majd egy pofa málnaszörp után a pohár alján is kereste, de mindhiába, a színek eltűntek.

De hát hova lesznek az égről a színek?

A tündérkirály magához hívta udvari bohócát, ki másodállásban udvari tudósként, szakácsként, komornyikként, főlovászként, szobormodellként, villanyszerelőként, sőt, még szobalányként is funkcionált.

– Hova lettek a színek? – tette fel az egyértelmű, ám mégis megválaszolatlanul maradt kérdést.

– Lehet, hogy nem tetszett a színeknek a látkép! – vette fel Bimbalam.

– Á, az nem lehet! Emlékezz vissza, amikor a Napnak nem tetszett a látkép és egyik este eltűnt az égről, akkor hétszer építettük át a várat, hogy a vár szépségével visszacsalogassuk. Azért hétszer, mert a hatodiknál véletlenül egy ajtó és ablakok nélküli zárt szobában találtam magam. Aztán meg mikor kitisztítottuk a halastavat reggel, akkor meg visszajött.

– Lehet, hogy versenyeket szeretne látni!

– Á, az nem lehet! Emlékezz vissza, amikor a holdat eltakarták a felhők egy álló éjszakán át sakkoztunk és reggelre megint visszajött a Nap. Félek megint csak a Nap térne vissza.

– Akkor rajtunk csak az udvari festő segíthet!

– Á, az nem – kezdett bele a tündérkirály a mondókájába, de aztán észbe kapott – Hiszen nála minden szín megtalálható!

Azzal a tündérkirály nagy döngő léptekkel, dibb-dobb, elindult felkeresni az udvari festőt. Utána könnyedebb léptekkel, dibb-dibb, sietett Bimbalam. Dibb-dobb, dibb-dibb, mentek lefelé. Majd ahogy a tündérkirály egyre lelkesebb lett, egyre gyorsabban kezdett lépni, és most már így haladt: dibb-dobb-dibb. Majd rohanni kezdett, dibb-dobb-dibb-dobb. Igy dibbegtek és dobbogtak le az udvari festőhöz, míg egyszercsak a tündérkirály véletlenül egy dibb helyett dobbantott, és ezáltal döbberentett egy nagyot, azaz elesett. Csak úgy csattant, csak úgy nyekkent, csak úgy dörgött, dübörgött, hogy még a föld is beleremegett. A nagy recsegés-ropogásra előfutott Bokaszin, az udvari festőmester, aki mindenféle festékkel összekenve színkavalkádban pompázott és felsegítette az elesett tündérkirályt.

– Köszönöm Bokaszin. Hiszen, Te tetőtől talpig tele vagy színes festékel!

És valóban. Bokaszin mester a feje búbjától a talpáig, és talpától a feje búbjáig össze volt kenve színes festékkel.

– Bokaszin, nyugtass meg, hogy rajtad megtalálom az elveszett színeket!

– Nem hiszem felség. – mondta sajnálkozva Bokaszin mester – Sajnos nem az égről elveszett színek hullottak rám, hanem a festékesvödrök, amik felséged csattanása miatt rámborultak.

Dibb-dibb, dibb-dibb, futott oda hozzájuk Bimbalam.

– Ugye nálad vannak az elveszett színek javításon?

– Sajnálom kedves Bimbalam, de nincsenek nálam. – felelte bánatos tekintettel Bokaszin mester.

– Akkor nincs más megoldás, – sóhajtott a tündérkirály – mint, ööö, szóval, vagyis, hovatovább és mindazonáltal, miszerint, teneked, nos, hm.

– Le kell festened az eget, hogy ne tűnjön fel olyan szembeszökően a hiány. – fejezte be a mondatot Bimbalam.

Ekkor váratlanul feléjük rohant Csepegi, az esőfelhő, és hivatásához hűen esőt zúdított Bokaszin mesterre, Bimbalamra, de még a tündérkirályra is.

– Én szívesen lefestem az eget felség, de kérem küldje el innen ezt a felhőt, különben lemossa a festéket az égről.

– Rendben. Hét, Te, Csepegi! Csöpögj arrébb! – azzal Csepegi megszeppenve arrébb lebegett.

– Na, most már csak egy létra kell! – nézett körbe Bokaszin mester – Á, meg is van. – azzal kétmarokra fogta a festőlétráját és nekitámasztotta egy éppen arra bámészkodó bárányfelhőnek. – Most már csak az ég új színét kéne kitalálni.

– Pöttyös. – vágta rá a tündérkirály.

– De felség, – szabadkozott Bokaszin mester – a pöttyös nem egy szín, hanem egy minta.

– Igaz. Akkor legyen csíkos.

– Felség.

– Jól van, jól! Akkor legyen, hogyosazazizé, zö-, inkább piro-, sárga!

– Zöld! – kiáltott le a királyné az ablakból.

– Nem lehetne, piros? – kérdezte Bimbalam.

– Legyen akkor kék. – döntötte el a vitát Bokaszin mester. – Az mindenkinek megfelel, mert egyikük sem akarja. Amúgy is ez a legszebb szín.

Egy pillanatra mindannyian elgondolkoztak, majd elmosolyodtak és végül rábólintottak Bokaszin mester furfangos választására.

Bokaszin mester pedig fogta magát, felmászott a létrájára és lefestette az eget kékre.

Néha-néha, mikor az elveszett színeknek honvágyuk van, megkérik Csepegit, hogy öntözze meg az eget, hogy lemosódjon az égről a festék és ilyenkor tudnak az elveszett színek, az ibolyaszín, a fehér és a lila rövid időre visszalopózni az égre, de a tündérkirály gyorsan elzavarja Csepegit, majd Bokaszin mester felmászik a létrájára és visszafesti kékre az égen keletkezett gyönyörű szivárványt.

(És, hogy hova lesznek az elveszett színek? Leszöknek a festőkészletedbe! És tudod hogyan lehet boldoggá tenni őket? Ha most elmész és festesz egy szép szivárványt, hogy úgy érezzék, otthon vannak.)

VÉGE

Kovács Marcell