Lacika

Gyerekkoromat a Mátra hegyei-völgyei között töltöttem. Szerettem, szeretem az erdőt, a virágokat, a bokrokat, fákat, az erdőben és az erdőket körül vevő réteken élő állatokat, az aprócska hangyától, a méltóságteljes szarvasbikáig, minden állatot.

Gyakran jártam az erdőt. Nem kellett órákig gyalogolnom, hogy elérjem, hiszen az erdőtől csupán pár méterre volt a házunk.

Gombásztam, száraz faágakat gyűjtögettem, erdei gyümölcsöket, szamócát, kökényt, málnát, szedret, galagonyát, vadkörtét ettem, de legtöbbször csak “úgy” sétáltam a bokrok, az árnyat adó fák alatt. Meglestem a dagonyázó vaddisznókat, figyeltem, hogy mikor kelnek szárnyra a fenyőrigó-fiókák, izgalommal vártam az őzgidák születését, első, botladozó, suta lépéseit.

*

Tizenéves lehettem, amikor egy forró, nyári napon a tölgyest járva, elálmosodtam. Kerestem magamnak egy árnyas helyet, ahol kicsit megpihenhetek. Rábukkantam egy hatalmas, kidőlt fára, amit már sűrűn belepett a puha moha. Kényelmesen elhelyezkedtem, fejemet a mohára hajtottam és mély álomba merültem. Azt álmodtam, hogy a kidőlt, mohás fatörzs mögött egy kerek tisztás terül el, közepén egy nagy, szürkés-barnás kővel.

Csend volt. Enyhe szellő fújdogált. Távolról egy fácánkakas elhalkuló rikoltása mosódott bele a tikkadt csendbe. Aztán a következő pillanatban, mintegy varázsszóra, megelevenedett a tisztás környéke!

Zizegett az avar, zümmögött, dongott a levegő, ciripelések, motoszkálások hallatszottak. A kis tisztást és a tisztást körülvevő füveket, bokrokat, a fák alacsonyabban lévő ágait számtalan apró élőlény, bogár lepte el. Hőscincérek, katicabogarak, hangyák, szitakötők, méhek, darazsak, tarka lepkék, pillangók, százlábúak, nünükék, futrinkák, bodobácsok, szöcskék, tücskök, szúnyogok, pókok, legyek, szentjánosbogarak és még ki tudja miféle apróságok telepedtek a nagy, szürkés-barna kő köré.

Amint mindenki elfoglalta a helyét és ismét csend honolt, hangos zümmögéssel, mint egy helikopter, egy hatalmas szarvasbogár ereszkedett le a tisztás közepén lévő kőre.

Kezdetét vette a bogarak évenként egyszeri, nagy találkozója! A szarvasbogár mindenkit köszöntött és megnyitotta a találkozót. Minden bogárféle képviselői beszámoltak arról, hogy az elmúlt évben mi történt velük, hogy megy soruk, milyen érdekes történetet hallottak, mit tudnak a rokonaikról, ismerőseikről. Színesebbnél, színesebb történeteket meséltek.

Amikor az utolsó bogárka is elmesélte történetét, a szarvasbogár – a bogarak királya – megköszönte, hogy mindenki eljött és útjukra bocsájtotta társait.

Ismét csend telepedett a tisztásra.

Felébredtem. Akaratlanul is a mohás fa mögé néztem. A fa mögött egy kerek tisztás volt, közepén egy nagy szürkés-barnás kővel. A fűszálak, a környező bokrok leveli még rezegtek, billegtek egy kicsit, de nem láttam egyetlen apró bogarat sem a környéken.

A Nap már lemenőben volt, így hazaindultam. Valami, kellemetlenkedő bogár a vállamra, nyakamra szállt és kapaszkodott a bőrömbe. El akartam hessinteni, de abban a pillanatban megszólalt a kellemetlenkedő:

– Kérlek, ne bánts! Pihenek egy kicsinykét és már ugrok is tovább!

Oldalra, a vállamra néztem. Egy szöcske pihegett a vállamon és valóban, pihent, szuszogott egy kicsit, és máris tovaugrott. Megálltam. Megráztam a fejem, megdörgöltem a szemem, kipiszkáltam a fülem, hogy jól hallottam-e?

Gondoltam, még mindig álmodom, mert az nem lehet, hogy egy szöcske beszéljen hozzám? Na, jó lehet, mert az állatok beszélnek egymással, de én, én azt nem érthetem! Folytattam az utam hazafelé. Igen ám, de alig tettem pár lépést újra hangokat hallottam!

– Hé, nézz a lábad elé, óriás! Még a végén összetöröd a házacskámat!

Megmerevedtem. A lábam előtt, a keskeny ösvényen egy csigácska szólt hozzám. Felágaskodva, nyakát megnyújtva, szarvacskáit rosszallóan ingatva figyelmeztetett. Akkor már tényleg nem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom.

Hamarosan kiértem az erdőből. Az erdő szélén egy vadkörtefa állt. Akkor érett a vadkörte. A mézédes gyümölcsök körül egy darázscsapat zümmögött.

– Nézzétek, itt van az a fiú, aki a mohás fánál aludt! – mondta az egyik darázs.

– Csipkedjük, szurkáljuk meg! – mondta a másik.

– Nem, ne bántsuk őt! Tudjátok, hogy ő még nem bántott egy bogarat sem! – figyelmeztette őket a vezetőjük.

– Látjátok, úgy bámul ránk, mintha értené, hogy mit beszélünk! – nevetettek a többiek.

Végre hazaértem! Nem mondtam el senkinek az erdőben történteket, nehogy bolondnak nézzenek.

Lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, mert rázendítettek a tücskök. Még egy ilyen szószátyár népséget nem hallottam! Főleg az asszonyok. Mindenről beszámoltak egymásnak. Arról, hogy mit főztek, mit vásároltak, hogy milyen rosszak a gyerekek, hogy egész álló nap csak ugrálnak, ciripelnek, és még sok mindenről. Mielőtt elhallgattak volna, figyelmeztettek mindenkit, hogy jól zárják be az ajtót, és ne kelljenek túl korán, mert ki fog sütni a Nap, de egy gyors vihar fogja pár percre eltakarni a Napot, lesz dörgés, villámlás, égszakadás-földindulás.

Reggel felébredtem, megmosakodtam, felöltöztem, és leültem reggelizni.

– El kellene, menjél a boltba tejért és kenyérért – mondta édesanyám.

– Persze, mihelyt elvonul a vihar, máris megyek – válaszoltam.

– Milyen vihar? Hisz hétágra süt a Nap!

– Nem válaszoltam, folytattam a reggelizést.

A következő pillanatban hirtelen elsötétült az ég, dörgött, villámlott, és szakadt az eső. Pár percig tartott csupán, s ahogy jött, úgy el is vonult a vihar. Fogtam a bevásárló szatyrot, s indultam a boltba. Édesanyám utánam szólt:

– Lacika, honnan tudtad, hogy vihar lesz, csak nem a tücskök ciripelték az éjszaka?!

Mosolyogva bólogattam.

*

Negyven év telt el az óta, és még ma is megmosolyognak az emberek, amikor rekkenő hőségben, szikrázó napsütésben sétálok az utcán, kezemben egy esernyővel. Aztán hirtelen beborul az ég, dörög, villámlik és elered az eső…

Harencsár László