Nonó és a Tavasztündér
Egy szép napon a Tavasztündér a zöld mezőn lépkedett,
Kezében a varázspálca színezte a kék eget.
Lépte nyomán ezer számra nőtt a sok szép virág,
Szivárványban pompázott a tavasztól a világ.
Míg Tavasztündér meg nem állt, s dolgozott serényen,
Egy alattomos Ragacsvirág megbújt a sövényen.
Ragacskarját, levelét a bokorba rejtette,
Majd hirtelen lecsapott, s a Tündért foglyul ejtette!
Sírt a szegény Tündér, s megpróbálta kérlelni,
De a gonosz Ragacsvirág nem hagyta őt elmenni.
Kesergett a Tavasztündér, s akkor vette észre,
Egy göndör hajú, bájos kislány tévedt a rétre!
A kislány odament, mikor a Tündért meglátta,
S a Ragacsvirág karjaiból nyomban kiszabadította.
Megijedt a Ragacsvirág, hisz félt az emberektől,
El is bújt a föld alá, s nem jött többé elő.
“A Tavasztündér vagyok, és hálásan köszönöm,
A gonosz virág karmaiból sikerült megszöknöm!”
“Az én nevem Nonó szólalt meg a kislány – ,
Itt élek a közelben a Lobogó utcán.”
“Gyere velem, Nonó, bátran add a kezed,
Az utunk most egy titkos rejtekhelyre vezet.”
Mikor megérkeztek, egy napos tisztáson
A fű mögül előbukkant Tündérbirodalom.
Vakító szépség volt a csodás vidéken,
Sok ezer kis tündér sürgött-forgott serényen.
“Ez az én otthonom szólt a Tündér vidáman – ,
Légy most a vendégünk, nézz csak körül bátran!”
Késő estig maradt Nonó, játszottak és nevettek,
A tündérek attól fogva a barátai lettek.
A kislány sokat visszajárt és segített, ha tudott,
És mindvégig megőrizte a csodálatos titkot.
Kriszta